Egyre gyorsuló világban élünk. Több, párhuzamosan futó eseményre kell odafigyelnünk, adatokat észben tartanunk. Néha szeretnénk egy kicsit kiszállni. Ősz elején így tettem, ezért pontosan nem emlékszem miért és hogyan dőlt el, hogy a verőfényes vénasszonyok nyarán esztergomi indulással a Dunakanyar mesés íveit követve Vácon megpihenve eltekerünk Budapestig. De ez mindegy is. Róbert kiváló szervezésével már minden részlet a helyére került, amikor beintettem a rettenetest és közöltem, hogy minden az „Anyegin” múlik, ezért az első estét kihagyom és majd szombat reggel ébresztem a társaságot Esztergomban. Így lemaradtam a pénteki alapozó Manózásról Rákosrendezőn. Pedig biztos csodás tehervonatok végeztek épp tolatást. A többiek útja zökkenőmentes volt, mindenki kapott jegyet a jegyvizsgáló nyelves táskájából és mire Esztergomba befutott a gyorsvonat, már emelkedett jókedvvel és véralkoholszinttel szállt le a csapat, melynek tagjai: Kata, mint egyetlen női hölgy, Géza, Pityke, Robi és Ryan. A pénteki estéről sajnos nincsenek élményeim, elmondásokból és képekből derült ki, hogy K vezetésével megismerkedett a kiscsapat az esztergomi kocsmákkal, óriásokkal és egyéb képzelet szülte lényekkel. A szombat reggel részemről az esztergomi vasútállomástól kezdett érdekes lenni, ahol egy bomberdzsekis, Martens bakancsos lány terelgette két kutyáját: Azazelt és Belzit. A pokol erőivel nem tanácsos ujjat húzni, így gyorsba eltekertem a Kaleidoszkóp házig, ami egy patent kis lak, kicsit alternatív a festményeivel, de amiért kiemelt fontosságú: itt vannak a többiek. Ablakon kihajolós „nem veszünk semmit!, Frenk van kajád?, várjál Géza még wc-n.” üdvözlés. Miközben a szomszédok által sütött bundáskenyér illata lengi be a szobákat, a korhelyek lassan összeszedik szétszórt motyóikat, megigazítják a nyerget, kormányt és elhelyezik a tegnapot a másnapban. A délelőtt reggelizéssel, élménybeszámolóval és piacolással telik, majd nekivágunk az előttünk álló útnak. Ám ami a legfontosabb: kávét kell valahonnan szerezni, akár bezárt csárdáknál is. Célunkat Pilismaróton érjük el. Addig majdnem többszöri összeütközések, autósok hergelése, leröppenő sapka miatti vészfékezés színesíti a programot. A maróti kocsmázás műszaki pihenő is egyben, mivel Pitykének gumit kell szerelnie. Géza kerékpárja tisztán együttérzésből elengedi a levegőt, így már ketten is pumpálnak szorgosan.

Visegrádra boruló ég alatt tekerünk be, és könnyes szemmel intünk búcsút a Nagymaros felé épp induló kompnak. Amíg a következőre várva ételekkel és folyadékneművel tömjük gyomrunkat, elered az eső, ránk kacsint az ősz szeme. A túlparton haladva kezdünk szakadozni egymástól, Robi és Kata előresiet, hogy a váci szállásra időben be tudjanak jelentkezni. A többiek Verőcén kiszemelnek egy kocsmát, én pedig a két szakasz között tekerek kicsit öregesen, de folyamatosan miközben gondolataim szanaszét csaponganak. Ez a csapongás aztán elmúlik, ahogy sötétedik és csak a helyes irány tartására és az előttem bevilágított pár méter útra fókuszálok. Egyszer csak szemből kerítés érkezik, élesen jobbra valami út, balra a 2-es. Tábla sehol. „De most mi a f..ittyfene van?” Az élesen jobbra mellett döntök, mint utólag kiderült, helyesen. A sötét út egyszer csak egy erősen kivilágított épület mellé ér. Hohó, ez a váci börtön, akkor nem lehetek már messze. Telefon Robinak, hogy itt vagyok. Telefon a hátsó csapatnak, hogy várjak-e rájuk? Kiderült, Pitykének szétment a külsője, (mármint a bringájának), egyelőre nem tudják mi lesz. Várok, amíg kiderül és közben a börit nézegetem. Nos igen, vannak kalandos helyek, amik jobb, ha kimaradnak az ember életéből. Aztán megjön az infó: induljak el, a többiek lassan jönnek, Pitykét pedig Vali összeszedi. A váci kompnál kommunikálom Robinak az eseményt. Hihetetlenül feldobódik, aztán útba igazít a szálláshoz. A hatalmas panzió impozáns látványt nyújt még sötétben is, sajnos nemrég leégett a felső szint. Így érthető, miért az irattáron át kell eljutni az irodákból kialakított lakókörlet felé. A szállásmesterrel csak futólag találkozom, de a többiek szerint rendkívül körülményes, minden részletre kiterjedő szőrszálhasogató eszmecserét lehet vele folytatni. Héderelünk, lazítjuk seggizmainkat, miközben telefonon próbálunk irányt mutatni a többieknek, akik az éles jobbos helyett rámentek a 2-es útra és valahol Vác sűrűjében kavirnyásznak. Mire nagy nehezen befutnak, kiderül Pityke alkalmassá tette járművét a továbbhaladásra és lassan, de biztosan ide tart. Miután mindenki elhelyezkedett, körülnézünk merre van itten a kocsma vagy legalább valamilyen bolt? Kóválygunk a macskaköves utcákon, amikor egy kétkerekű árnyalak suhan el mögöttünk. Pijjogásunkra fékcsikorgás a válasz, tehát jól gondoltuk: Pityke megérkezett. A kisközértbe együtt megyünk, ahol sikerül szereznem a sör mellé klasszik globus konzervet és egy se nem kemény, se nem puha gumiszerű fekete valamit, ami rozskenyér névre hallgat. Szerencsére nem kell elrágnom, mivel inkább pizzát rendelünk. Aztán az egész napos tekerés gőzét kieresztve artistamutatványokba kezdünk. A gyertyaállás még úgy ahogy sikerül, de a szekrény melletti kézenállás eredménye a pizzás dobozok közt való hempergés. Géza zokniját a kiömlött sörben áztatva, megnyugodva konstatálja, hogy minden testrésze idősebb, mint Szlovákia. Király..! Úgy érezzük ez az este hozhat ugyan mást, de többet nem, ezért nyugovóra térünk.
Reggel borult időre ébredünk. A napi első cigi mellett felemás érzésekkel nézegetjük bringáinkat. Egyrészt öröm, hogy a mindenféle kikötés nélkül otthagyott Československo Montenbájková nem tűnt el a sötét éjszakában, másrészt tán nem volt jó választás a madarak reggeli gyülekezőhelye alá parkolni. Node ezt érkezéskor még nem tudhattuk. Lassan de biztosan összekészülődünk, hogy megnézzük az ártéri tanösvényt. A rejtélyes mocsárvilág felett síkos pallókon egyensúlyozunk, miközben művészi fotók készülnek. Nem esik vízbe senki, pedig a lelkes amatőrfotósok csak erre a pillanatra várnak, élesre állított gépeikkel. A szállásra visszafelé egy időre elfelejtjük, hogy tegnap még két keréken voltunk és teljes szélességében lezárjuk a bringautat, kerülőre kényszerítve még a kerek fenekű futólányokat is, akik –no és persze hölgytagunk – figyelmét shygys-os hellózással próbáljuk felkelteni. Sajnos a kigombolt inghez hideg van, így a remélt siker elmarad. Indulás előtt még van egy kör a tescohoz, ahol Pityke egy olyan terepkülsőt szerez, amivel a K2-re feltekerhet, ha ehhez támadna kedve. Aztán most már nekivágunk a hazaútnak, ami egy darabig eseménytelenül, de jó hangulatban telik. Dunakeszi fölött viszont megéhezik a nép, ezért pánikszerű büfékeresés kezdődik. A rév kocsmájánál nincs kaja, de pultoslány Dia eligazít minket a kb 200 méterre levő büfékig. Ezt a rövid távot már minden védelem nélkül, a bedugós hotdog iránti lelkesedéstől fűtve szeretné Ryan megtenni. A komp előtti lejtőn egy gödör keresztbe tesz szándékainak, ezért mesterien arccal megszántja az aszfaltot. Ahogy az ismert mondás tartja: „Hát, pofára azért nem kéne!”, de nemhogy az orra nem tűnt el, egy vércsepp sem látszik, pedig szépen elterült mint a felrúgott béka. A hamburger feledteti fájdalmát, és mi is örülünk, hogy nem kell Beusnak telefonálnunk.

Hamarost befutunk Újpestre, ahol megmutatom ezeknek a fogalmatlan pestieknek, hol van a metrópályán közlekedő villamos. Rákospalota-Újpest vasútállomásán megisszuk a búcsúsöröket. Az elköszönés hosszúra nyúlik, ez alatt készül pár fotó a dekoratív vasutas lány graffitikről. Egyszer csak az egyik vonatról a festetteknél is gyönyörűbb eredeti hölgy száll le, és olyan természetes kecsességgel adja az „indulásra készen” jelzést, hogy megdobban a szívem. A vonat azonban nem vár, így vége a romantikának. Véget ér a túra is, szétszéledünk, de titokban mindenki készül a következő alkalomra, ami NEM Pityke hírhedt emelkedős könyvéből lesz kiválasztva.