Szerdán este indulunk egy kocsival, a kényelmes, de aprócska 4 fős csapattal. Azt hittem, erősen túltoltam a cucc mennyiséget, de megnyugtatnak, hogy mindenki így van ezzel, kitöltjük jól a csomagtartót. Az út amellett, hogy hosszú és fárasztó (6 óra a kalkulált menetidő plusz a bevásárlás), még némi izgalmat is tartogat. Mindenkinek megjelenik valami egyedi, enyhén szakrális, amit csakis ő lát: orvul támadó szalagkorlát, pizsamában sétáló nő az autópályán és egy világító kereszt az égen. Ryan mindenzt átalussza, bármit is látott, azt megtartotta magának 🙂 Hajnali fél 2-re érünk a kempinghez, de a gps még egy apró kis viccet tartogat humorzsákocskájában, ugyanis a kemping másik kijáratához vezetett bennünket nagyon határozottan, amit sorompó zárt le. Dóri beszaladt a portásért, aki türelmesaranyossan beengedett minket. Sátorverés éccaka a köves placcon, különböző eszközökkel szólaltatva meg a dallamos sátorvasakat 🙂

Csütörtökön reggel a sátorból kilépve elsőként a „telekszomszédunk” pucér fenekét pillantom meg, később a gazdája a sátram előtti elektromos szekrény ajtaját határozottan vágja be, talán így kívánta jelezni, hogy jól hallotta a hajnali koncertet, amit sátorállításnak álcáztunk és a fel-fel harsanó kuncogást is, amit rögtön visszafogott „cssssssssshihi” követett. Éjjel 10-14 fok volt, de gyorsan melegszik az idő, így az első szabadtéri reggelinket már mezétlábasan ejthetjük a jó magasra épített padon láblógázva. Ez a reggel nem a kapkodás jegyében tellik, laza napot terveztünk mára, nem köll sietni. Első barlangunk a Mačkoviča jama (ők valahogy úgy ejtik, hogy macskóúca) közel van a szálláshoz, egy másik falu oldalában, közel az úthoz. Megállunk kávézni egyet, irtó finom a kávéjuk és nagyon kedvesek az emberek. Kifelé többen is sziával köszönnek el. A barlang bejárata egy kisebb töbör oldalában van, kényelmes kis placcal az elején, amit csodásan szép zöldes kövekkel és gazdag faunával hintett tele a természet. A barlang eleje könnyed „séta”, néhány átbújással, fellépéssel és lassan növekvő vízmennyiséggel. Az egyik lebújásnál elakadok, jól beszorulok a lukba, mint Micimackó az ominózus nyúlüregbe… 2 ember együttes erejével megmenekülök, de eléggé elszontyolodom, aztán megtaláljuk a nagytermet és akkor már csak a látvány köt le. Csodás képződmények, minden méretben és színben, itt-ott még élő cseppkövekkel. Körbejárjuk kétfelől támadva, de hagyunk még felfedeznivalót legközelebbre is, mert még meg kell találni a másik járatot. Miki előre is megy, és mintegy véletlenül rálel a korábban keresett másik útvonalra. A kijáratig mindenki begyűjti a maga sáradagját, ami különösen sűrű és ragaszkodó, eltávolítása megkívánja a helyes eszközhasználatot 🙂 A kocsinál egy darabig eszegetünk, s közben realizáljuk, hogy egész sokáig bóklásztunk, pedig olyan rövidnek tűnt a lenn töltött idő. Innen tovább a Skednena jamába, ami közel van a tavaly megtekintett Vranja jamához, de nem találjuk meg a speleo ösvényt, ezért jó sokat grasszálunk a dzsungel sűrűségű susnyásban, mire megleljük a bejáratot. Ez egy átmenős barlang, szintén egy dolinában kezdődik, és maga a barlang egy U-alakú alagútra hasonlít. Minden lukba benézünk, rácsodálkozunk a kövekbe zárt fosszíliákra. Kicsit hasonlít egy metróalagútra, én ott is a burkolatot böngészem mindég :)) A kijárat egy másik, nagyobbacska dolinába torkollik, ebben egy kisebb erdő rejtőzik, és egy rövid, de izzasztó emelkedőn lehet kijutni belőle, kiváltképp a felfelé erősődő párás nagy melegben. Itt még látszik a korábbi jégkár romboló hatása, rengeteg kidőlt fa, embernyi faágak szanaszét, most még több csaláncsípés és karmolás gazdagítja a korábbi sebeim hadát. Továbbhaladva (többé-kevésbé) az ösvény mentén megnézzük még a Gradisnica jama látványos bejáratát. Ez egy köteles barlang, óriási méretekkel. Fogadkozunk, hogy legközelebb ide is eljövünk, Miki nagyon jól „eladja” a barlangot a hatásos élménybeszámolóval. Még egy kisebb köteles barlangot is megtekintünk, de aztán már indulunk vissza a kocsihoz. Lassan lehet haladni a sűrű növényzetben, és a szpeleo ösvény el-el tünedező, inkább vadcsapásra emlékeztető vonalát is csak ritkán látjuk. Így viszonylag későn érünk haza. Tápolás és levezető sörözgetés, mink Ryannal negyed egyik nyomjuk, de akkor már csak alibiből kortyolgat :))

Pénteken 7-kor kelünk, mert 10-re át kell érni a Križna jamába, ahol vezetett túrára várnak minket. A túravezetőnk nagyon kedves lány, kapunk gumicsízmit, vicces kézilámpát és sok mosolyt. Nem értünk mindent, amit mond, pedig csodásan töri az angolt, ami nekem példul segíti az érthetőséget :)) Jól kiépített barlang, az elején egy „prezentációs táblával”, ahol egy pálcával mutogatva elővezeti a térképen a túra útvonalát. Útközben minden cseppkőre felhívja a figyelmünket, és sok érdekes adatot is kapunk tőle a látvány mellé. Vannak itt örvény által létrejött „szivacsos” jellegű kövek, meg sötét szürke kövek, amik a mangántól kapták a színüket, meg gyönyörűen látszanak az egyes rétegek a sziklákon. Van egy rész, ahol a követ tükrösre csiszolta az óriási, ősi medvék bundája, akik vakon követték egymás szagát/nyomát az állandó alvóhelyükre. Ezek kétszer akkorák voltak, mint a mai barnamedve, de állítólag növényevők voltak. Mindkét példány egy-egy koponyacsontját megcsodálhatjuk. Kisebb rágcsálók manapság is látogatják a barlangot, találtunk is egy kövérre hízott kullancsot, amit valszeg egy ilyen állat szállított be. Láttunk troglobionta állatokat is, amik állítólag elég ritkán mutatkoznak, de a mi tiszteletünkre kirajzottak, így csomót láttunk belőlük. Ilyen mini százlábúszerűségek, 1,5 cm és 3 mm közöttiek. Elmeséli még, hogy a plafonon a vízcseppek azért különböző színűek (ezüst illetve arany), mert különböző baktériumok élnek bennük. Több helyen látni a falra firkált szignókat, ezek többsége elég régi, megis jegyzi, hogy a java akkor került oda, amikor ez az egész még Magyarországhoz tartozott. De magyar feliratot nem találunk. Kisvártatva beszálltunk egy szép nagy csónakba, amivel tettünk egy kis kört a tóban, de csak az elsőben, mert az egyórás túrába ez fér bele. Alulról megvilágította a csónakot, amitől a víz csodásan felragyogott, látni lehetett a néhol 3 m mély tó fenekét is. Kifelé elmondja, hogy járt már Mo.-on, de barlangban nem volt (nem barlangász), csak nyaraltak. Innen bevásárolni megyünk, a helyi Aldiba, ami itt Hofernek hívnak. Eszünk egy kicsit a parkolóban (magyarosan megterítve), aztán megnézzük a közeli Mala vagy a Velika Karlovica barlangját, ami szinte a plafonig tele van hordalékkal, és csupa sár. Kazalnyi szalmán kell átverekedni magunkat, de overall híján csak kicsit nézünk körbe. Előtte még egy kicsit megcsapatjuk magunkat csalánnal a susnyásban, hogy egy forrást megtaláljunk, de az jól elbújik, viszont visszafelé is meg kell tenni ezt az utat 🙂 Aztán megállunk meglesni a Cerkcina tavat, de elkap minket egy 15 perces vihar, esővel, villámokkal, hűs szellővel, nem időzünk sokat. Aztán kis tanakodás után a Rakov Skocjant nézzük meg, amit tavaly már láttunk, de most a kevesebb víz miatt jobban be tudjuk járni. Elugrándozunk a folyó „lépőkövein”, színes kavicsokra vadászunk a hűs vízben, valamint több kisebb járatot is meg tudunk nézni. Egy darabig kergetőzünk egy francia bulibuszos csapattal a megállóknál, aztán elmaradnak, pedig nagyon cukik voltak. Innen már haza megyünk.

Szombaton reggel Olaszország felé vesszük az irányt, gyönyörű hegyeket látunk körbe-körbe a távolban, rengeteg biciklis van az utakon, és itt nagyon bringabarát minden, mert sok tábla vann kinn meg figyelmesek az autósok is. Épp időben érkezünk a Grotta Gigantéhoz, 10 perc múlva indul a következő menet (11 óra), mázlink van. A gigante név jól jellemzi a barlangot, a méretek ugyanis óriásiak. A fotók vissza sem adják a hangulatot! Irgalmatlan. Megtudjuk, hogy ezt is a víz alakította ki, de aztán fel is szakadozott, így lett ekkora nagy ez a terem. Az a 2 fehér oszlop a közepén pedig szeizmométer, a földrengéseket figyelik vele. Nagyon szép színei vannak a köveknek, és brutális lámpaflóra található több helyen, valóságos kis kertecskék. Óriás cseppkövek, látványos kitöltések minden mennyiségben. A legszebb az útvonalat szegélyező világítás lámpakígyója, amit mindkét végén ámulva csodálunk. 500 lépcső visz felfelé, az utolsók már a fullasztó párás hőségben, ami úgy vágja fejbe az embert, mint amikor egy borospincéből halad kifelé teljesen józannak gondolván magát… Kávézunk egy nagyon finomat, aztán a Reka forrását célozzuk meg. Útközben látunk egy nagyon fura építményt, Miki mondja, hogy megnézhetjük, az egy érdekes, modern templom, és a sziklapart szélén van, romantikus kilátással, ahol meg is ebédelhetnénk akár. Így megtekintjük a Monte Grisa templomot, ami egy csupa beton és üveg és tágas tér, érdekes mértani alakzatokból áll, és csodálatos kilátás nyílik a tengerre mögüle. Kisétálunk egy ösvényen valamiféle elhagyatott kilátóhoz, ahol megejtjük a beígért flamót. Ryan virslit főz és „Diabetikus kenyérkét” eszik hozzá reszelt tormával (fotó is van róla) :)) A következő megálló a Timavo (Szlovéniában Reka) folyó forrása, ami valójában inkább a torkolata, hiszen itt csak újra felbukkan a sok-sok kilóméteres földalatti útja után a felszínre és rögtön bele is vész a tengerbe. Itt elidőzünk egy darabig, megnézzük a golyónyomokat magán viselő templomot, a remek szemléltető táblát, ami végigköveti a folyó útját föld alatt és felett. Aztán megnézzük a közeli Rilke-ösvényt is, de csak az egyik felét, mert még strandolni is megyünk, és pizzázni is KELL 🙂 Kisebb, a gps által még szükségesnek vélt kerülő után letelepedtünk a kerthelységben. Szinte rögtön kész a táp, nagyon finom, és több mint kiadós. A bubitlan vízről más a véleményünk, de végülis jól esett a hideg bubi is a végén. Ryant annyira frusztrálja, hogy lehet benn bagózni, hogy nagy szemérmessen elvonul az építkezés mögé füstölni. Elcsomagoltatjuk a maradékot és egy újabb finom kávé után elindulunk haza. Útközben kitérünk a Kačna jama felé, aminek már a bejárata is bámulatos – már ami látszik a sok növénytől. Egy szép nagy luk a földben, csak a bejárati akna 230 m, ennek ellenére gond nélkül elvezették fölötte az elektromos vezetéket. Megbeszéljük, hogy egyszer az egész ország el fog tűnni, mert minden földalatti barlang fel fog szakadni, és csak egy nagy luk lesz az egész. Mivel ez az utsó nap, a campingban felbontásra kerül még egy üveg bor, de reggel koránkelés lesz, tehát nem húzzuk sokáig, amúgy is egyre jobban nyúlik a szánk a többnapos élmények hatására.

Vasárnap jó hangulatban bontjuk a sátrakat, majd megkezdjük a hosszú utat hazafelé. Danolászva, előre tervezgetve gurulunk a Bled tóig, ahol beülünk egy cukiba kávézni és sütizni, ami itt kisebb csecsemőfej nagyságú adagot jelent. Elsétálunk a parton egy kicsit, de ez tele van túristával és nem akarjuk itt elütni az időt, így hát tovább a Vintgar-szurdokba, ahol szintén sok az ember, de a látnivaló is. Vadul kattintgatom a fényképezőt, mert csodásak színek és formák a vízben meg a kőzetben, és nekem akkoris tetszik a kiépített fahidas rendszer is. Ryan csak egy hatalmas rugót fotóz le, ezzel próbálta megragadni a hely szellemét, mivel szerinte túlságosan túristás 🙂 Kifelé menet a 7vége szlogenjével köszön el a pénztárostól (unyikámonyá), aki bár nem érti a magyart, valahogy érzi, hogy komolytalankodás van a dologban, arcára kiül az enyhe zavarral kevert döbbenet, Ryan meg fulladozik az elfolytott röhögéstől :)) A parkolóban egy utolsó evés-ivás a fűben, majd nekivágunk a hosszú útnak hazafelé. A határon innen aztán elcsípjük a Balatonról hazautazók áradatát az autópályán, így az első kiszálló fél 10 körül érinti az anyaföldet ennen lábával, a többiek irígy pillantásától kísérve.