Március 6-án pénteken ahhoz képest, hogy késő délután tavaszias hőmérsékletben indultunk, ugyanaznap estére mínusz 4 ⁰C-ra sikerült megérkeznünk Bánkútra, és bizony a jéggel kevert hó ropogása a talpunk alatt többünkből negatív érzelmeket váltott ki. Az esti házkulcsos kinek mikor kivel kellett volna és miért akkor amikor” induláson alapuló majdnem összeveszést, hál’ Istennek mértéktelen izotóniás-ital fogyasztás követett, ami minden sebet begyógyított.

Az éjszaka nem volt zökkenőmentes, voltaképpen kockára fagytunk. Éjszaka hiába tömtük jó szülőként éhes pocakját a kályhának, rá kellett jöjjünk, hogy egy fecske egy éjszaka alatt bizony nem csinált nyarat.
Szombat reggel verőfényes napsütéssel övezett mínusz 3 ⁰C-ra, váltakozó időpontokban, hajnali 6-8³⁰-ig bújtak elő kis csapatunk tagjai.

Valahol mégis elcsúsztunk, de hol? Ezt a kérdést már feltehettük párszor. Bizony isten hamar megreggeliztünk, elkészülődtünk, de egyszer csak valami időcsapdába kerülhettünk, mert a következő pillanatban már dél lett. S ha már így alakult, miért ne innánk egy kávét a Fehér Sasban? Dóri, Ryan, Miki, és jómagam (Lóbelt) délután egykor érkeztünk rövid túrát (de inkább sétát) követően a Fekete barlanghoz, ami arról híres, hogy a „magyarországi és egyéb barlangok” közül ez Dóri egyik kedvenc barlangja.

A Kata – Blitz, Vali – Pityek, Viki – Thomasz páros felszíni túrát szerveztek aznapra, melynek egyik állomása a Fekete barlang, s mivel hazafelé számítottak a gépjárműveink nyújtotta meleggel és kényelemmel, ezért ránk (térerő híján) még fontos feladat várt a barlang bejárása után.
Dóri vállalta magára a beszerelést, amely sajnos csak a második aknáig működhetett, mivel a mindenféle denevércsaládok számos tagja téli menedéknek célozta meg az alsóbb szinteket.
„Denevér tömeggyilkosok” szerepét egyikőnk sem vállalta volna jó szívvel magára, így sajnos arra a döntésre kellett jussunk, hogy vissza kell fordulnunk.

Kiszerelést követően várt ránk az igazi feladat. időt és energiát nem kímélve rettenetes mennyiségű faanyagból hatalmas iránymutató nyilat állítottunk (valójában fektettünk) a felszínező társainknak, hogy további hollétünket merre keressék. Mint utólag kiderült a hatos fogat el se ment a barlangig, így ha nem készítettünk volna eme remekművünkről fotográfiát, talán igaz sem volna.

Összességében körülbelül annyi időt töltöttünk kreatív hajlamaink kifejezésével, mint magával a barlanggal. Néha ilyen is van. Majd visszatérünk, ha felébredtek téli álmukból a bőregerek.
Végül is a Lillafüreden délután 5 körül a bazársoron találtunk rá csapatunk megfáradt tagjaira, és autóztunk vissza a Csurgói házhoz, ahol a tűz folyamatos táplálása mellett folytathattuk az előző este már elkezdett, de a nappali aktivitás miatt félbeszakított folyadékbevitelt.

Szombatról vasárnapra hajlóan Pityekkel vágtunk még két szeletet folyékony kenyerünkből, ami elegendő energiával szolgált, hogy vállaljuk a hősi feladatot miután mindenki elvonult addigra már-már nyári lakká fűtött felső szintre, őrizzük a tüzet. Halált megvető bátorsággal szeleteltük a sufniban láncfűrésszel a tüzelőt, ami belegondolva elég merész mutatvány volt, révén a roppant kimerítő barlangászást követően addigra már nem voltunk teljesen józa… izé frissek. Lényeg, megmaradt minden ujjunk kezünkön is, lábunkon is. Majd Pityek gondolván egy Fiskars X27-es hasogató fejszére biztos szereltek hangtompítót is, így neki állt a konyhában felhasogatni egy párat. Végre nem nyolc réteg ruhával együtt kellett hálózsákjainkba bújnunk.

Március 8.-án vasárnap reggel csodaszép, de igen csípős időre keltünk. Olyan szédületes sebességgel pattantunk ki zsákjainkból, hogy többeknek majdnem eleredt az orra vére is. Bár a közös felköszöntés elmaradt, azért mindannyian mormoltunk valamit a bajszunk alatt a Szebbik Nemnek. Azt hiszem. Olyasmit biztosan, hogy „kész van már a tojásrántotta?” És a tojásrántotta kész lett. Volt benne minden földi jó. Káprázatosabban sikerült, mint valaha. Mára igen jó szokássá nőtte ki magát.

Kiváló reggelinket elfogyasztva, amely adott nekünk erőt, s mindent lebíró akaratot, felöltöttük overáljainkat és útnak indultunk a Diabáz felé. Többünknek volt új ez a barlang. Ryan vezérünknek meglátván hogy itt bizony folyik befelé a víz, úgy összeszorult a tüdeje, hogy nagyon gyorsan dohányipari termékkel kellett tágítania azt.

Elindultunk lefelé. A víz is. Olyanok voltunk, mint a fagyasztott Ogre, vagy mint a hagyma, rétegesek: víz – barlangász – víz – barlangász – víz – barlangász. Egy két szűkösebb helyet leszámítva (ami azért vált szűkössé, mert „nem akarok a vízbe beleérni, nem akarok a vízbe beleérni!!!”) jól járható barlang tárult ekénk. Egy két létra foka azért igen vicces szöget zárt be a létra szárához képest. A jéghideg víz természetesen végigkísért bennünket utunkon, de ettől szép ez a barlang. Valósággal él, és nekünk vágja az utat. Kifelé jövet sikeresen megtaláltuk a szép ágat is, melynek vége felé már türelmetlenül várt minket két darab egymásnak szemben álló emberes méretű jégcsapretek, mellyel sikerült pózolnunk is.

Amit nem hittünk volna, hogy kiérvén a hóra, nem a fagy öntötte el testünket, hanem a jóleső meleg. Addigra a nap olyan erővel tűzött, hogy a szálláshoz visszaérve gyors átöltözést követően kigyűltünk annak oldalához, mint a gyíkok. Délután hazaindulván fele társaság még elment megnézni a Látó-köveket, de ismét bebizonyosodott a nagy igazság, minden út a Sziklába vezet. Így érintőlegesen ugyan, de még egyszer együtt lehetett néhány másodpercre a társaság mielőtt élményekkel telve megkezdtük hazautunkat a fővárosba.

Utóirat: A denevérek védelmében következő héten jelentést tettünk a Feketében látottakról Ferenczy Gergőnek, így ismét begyűjthettünk egy nem kicsi dicséretet a jófejségünk miatt.

’Lóbelt